20.rész: Emlékek

Sziasztok! Megérkeztem és meghoztam az új részt!Kérlek komizzatok, mert csak ebből tudom, hogy tetszik-e az amit írok.Jah, amúgy köszi a 3 új rendszeres olvasót :) Az új rész +8 komi után jön :)

Louis szemszöge:

Pár perc múlva Ashley apjával találtam szemben magam.

- Jó reggelt Louis!

- Jó reggelt! Hogy van Ashley?

- Már felébredt, bemehet hozzá, de figyelmeztetem előre nem biztos, hogy emlékezni fog magára.

Elszomorodtam.

- Maga nem megy be hozzá?

- Egyenlőre nem, nem akarom, hogy összezavarodjon.

- Rendben.

Fogtam magam és elindultam a kórterem felé. Beléptem, megpillantottam gyönyörű barátnőmet, ahogy ott fekszik és könnyezni kezdett a szemem.

- Louis! –kiáltott.

- Hát emlékszel rám?

- Persze. Miért ne emlékeznék?

- Súlyos fejsérülésed volt és az apukád azt mondta nem biztos, hogy mindenre fogsz emlékezni.

- Apám? Nekem nincs apám, meghalt, amikor kicsi voltam.

Táltott szájjal néztem. Ezek szerint a gyanú beigazolódott, sajnos. Pár perc múlva Zayn toppant be.

- Haver, megvárhattál volna, már mindenhol kerestelek.

- Ne haragudj, de már nem bírtam várni.

- Ő ki? –kérdezte Ashley.

- Zayn, a legjobb barátom. Nem emlékszel rá?

- Nem, sajnálom.

- Ezek szerint nagy a baj. –szólalt meg Zayn.

Csak sóhajtottam egyet. Muszáj lesz valahogy felidézni az emlékeit, így nem élhet tovább.

- Zayn, maradj itt vele, azonnal jövök. –mondtam, majd kimentem az ajtón. Ashley apját kerestem és szerencsére meg is találtam.

- Uram, arra gondoltam, hogy haza vinnénk Ashleyt, hogy visszaidézzük az emlékeit.

- Nem! Még nem stabil az állapota és aki innen haza fogja vinni, az én leszek.

- De magára nem emlékszik, úgy tudja, hogy az apja meghalt.

- Mivel beszélted még tele a fejét?

- Na, de. Nem .. én …

- Menj el innen. Nem hagyom, hogy tovább rosszabbodjon az állapota.

Ashley apja már ordított, az egész kórház minket bámult. Inkább kimentem. A parkolóban írtam Zaynek egy Sms-t.

Zayn szemszöge:

Miközben Louis távol volt újra ismerkedtünk Ashleyvel. Nagyon furcsa volt, ezek szerint akkor nem fog arra sem emlékezni, hogy szerelmes voltam belé. Kaptam egy SMS-t Louistól.

„Gyere ki a parkolóba, itt várlak. Mondd meg Ashleynek, hogy szeretem.”

- Bocs Ashley, de most mennem kell. Louis üzeni, hogy szeret.

- Akkor szia Zayn. Remélem még látjuk egymást.

- Ebben biztos lehetsz. –mondtam és már öleltem volna meg, mire ő a kezét nyújtotta. Nagyon furcsa volt, mert mindig öleléssel szoktunk köszönni egymásnak és most csak kezet ráztunk. Kimentem a parkolóba, Louis ott állt a kocsim mellett.

- Mi történt? –kérdeztem.

- Semmi, csak felajánlottam Ashley apjának, hogy haza vinnénk Ashleyt, hogy felidézzük az emlékeit, erre ő azt állította, hogy tele beszélem a fejét minden hülyeséggel és kidobott. –mondta, miközben beszálltunk az autóba.

A hazafelé út nagyon csendesen telt. Megérkeztünk, elmeséltük a srácoknak, hogy mi történt, alig hittek a fülüknek. Kelly sehol sem volt.

- Mi lenne, ha elhoznánk őt, titokban? –jött az ötlet Liamtől.

- Rendben, akkor ma éjjel elhozzuk őt. –mondta Louis.

Mindenki lefeküdt aludni, mert álmosak voltunk. Éjjel 11-kor keltünk fel, majd elindultunk a kórház felé.

Ashley szemszöge:

Miután az a Zayn nevű pasi elment elővettem a telefonomat, és tárcsáztam a legjobb barátnőmet, Kellyt.

- Haló!

- Szia drága barátnőm. Nincs kedved bejönni hozzám a kórházba? Olyan unalmas minden.

- Isteneem, annyira örülök, hogy felébredtél. Azonnal indulok.

Fél óra múlva megérkezett Kelly.

- Szia! –mondta, odafutott hozzám és megölelt.

- Olyan jó, hogy itt vagy!

- Jobban vagy már?

- Persze, semmi bajom. Jól vagyok. Ma volt bent Louis meg valami Zayn, de nem tudom ki az.

- Ő az én pasim.

Meglepődtem. Tudtam, hogy van neki pasija, na de hogy Zayn?! Egyébként, ha jobban belegondolok összeillenek.

Kellyvel nagyon sokáig beszélgettünk, már beesteledett. Hirtelen 5 fiút pillantottam meg az ajtóban. Köztük volt Zayn és Louis is, a többit nem ismertem. Louis odajött hozzám és megcsókolt.

- Gyere! –mondta.

Megfogta a kezemet és kivitt a kórházból, a többiek jöttek utánunk. Olyan rossz volt, ők ismertek engem, de én azt sem tudtam róluk, hogy kicsodák. Az autóban egész végig Louis kezét fogtam. Úgy gondolta a többi srác, hogy nem mutatkozik be. Kitudja miért, de a kinézetük alapján meg tudtam őket külömböztetni. Szőke, barna, göndör. Tudom nem valami érdekes nevek, de mit csináljak, valahogy meg kell őket külömböztetnem. Éjjel volt és sötét. Az udvaron megbotlottam egy kőben, de szerencsére Louis elkapott. Amint beértünk a házba tudtam, hogy merre kell mennem. Louis szobája felé mentem, bedőltem az ágyba és már aludtam is. Másnap reggel boldogan ébredtem, lementem a nappaliba, senki sehol. Megmosakodtam, reggeliztem és gyorsan felöltöztem. Reggeli futáshoz alkalmas ruhát vettem fel, tehát rövidujjú, háromnegyedes nadrág, sportcsuka. Hajamat copfba kötöttem és elindultam. Hagytam a többieknek egy üzenetet, hogy tudják hol vagyok.

„Futni mentem! Ashley”

A park felé indultam. Imádok futni, miközben mozgok teljesen ki tudok kapcsolni, tudok és szerűen gondolkozni. Megálltam pihenni az egyik padnál. Kb. 10 percet pihentem, majd bekapcsoltam az MP3-asom és úgy folytattam. Nem figyeltem semmire és ennek meg is lett a következménye. Megbotlottam egy kőben, amit nem vettem észre. Nem ütöttem meg magam, csak a térdem fájt. Mire hazaértem valaki a nappaliban volt.

- Sziasztok! –kiáltottam, miközben lerugdostam a cipőimet.

Nem köszönt vissza senki. Bent ültek a kanapén és a TV-t bámulták.

- Na mi az? Luxus visszaköszönni? –kérdeztem.

- Nem, bocsi, csak nem hallottam, hogy jössz.

- Na jól van Niall Horan! Akkor csinálj nekem egy kávét! –jelentettem ki.

Niall csak csodálkozott és bámult. Ennek meg mi baja van?

- Mi az? –kérdeztem.

- Tudod a nevemet?

- Persze, hogy tudom, te hülye. Már régóta ismerlek.

Nem szólt semmit csak megölt. Nem értettem semmit. Miután Niall elment nekem kávét csinálni Louis szobájába mentem.

- Szia drágám!

- Szia! Nem tudod, hogy mi baja van Niallnek?

- Kinek?

- Jesszusom! Niall Horannak, aki lent van.

- Te emlékszel rá?

- El ne kezd te is! Miért ne emlékeznék?

- Volt egy baleseted, elájultál az évnyitó ünnepségen és beverted a fejed. Tegnap keltél fel a műtéted után és nem emlékeztél semmire.

- Na, ne már.

- De, igaz. Apropó apukádra emlékszel?

- Persze. Kórházban dolgozik, 45 éves és Ericnek hívják. –mosolyodtam el.

- Akkor jó. Szerintem hívd fel.

- Oké, de minek?

- Csak hívd!

Tárcsázni kezdtem apa számát.

- Haló.

- Szia!

- Apa te vagy az?

- Mit mondtál?

- Megismételjem? –nevettem el magam. –Louis mindent elmesélt és már mindenre emlékszem.

- Akkor jó. Mondd meg neki, hogy köszönöm, és hogy sajnálom, ő tudni fogja, hogy miről van szó.

- Oké. Na, de nekem mennem kell. Szia.

- Szia és köszi, hogy felhívtál.

Letettem a telefont, majd Louishoz fordultam.

- Apám üzeni, hogy köszöni és sajnálja.

Louis csak mosolygott.