31.rész: Csoda

Sziasztok! Meghoztam az új részt! remélem hogy tetszeni fog. Várom a komikat :) *-*

Ashley szemszöge:

Május vége felé közeledünk. Szinte alig bírok járni a nagy hasam miatt. Egyre többet járom a kórházat Louis-val az oldalamon. Zaida úgy döntött, hogy az iskolát majd csak a következő évben kezdi el.

Egyik reggel próbáltam átfordulni az egyik felemről a másikra az ágyban, amikor hirtelen egy fájdalom belenyilalt a hasamba. Akkorát kiáltottam, hogy Louis és Zaida is azonnal mellettem termett.

- Mi a baj drágám? –kezdet Louis.

- Rettenetesen fáj a hasam. Nagyon gyanítom, hogy elfojt a magzatvíz.

Szerencsére egyikőjük sem esett kétségbe. Louis és Harry levittek az emeletről és befektettek az autó hátsó ülésére. Ők ketten beültek előre, mellém hátulra pedig Zaida és a fejemet az ölébe hajtottam. Louis padlógázzal hajtott egészen a kórházig, miközben engem hatalmas fájdalmak gyötörtek. Mire épp felértünk az emeletre megindult a szülés. A nőgyógyász azonnal kezelésbe vett és betolt a műtőbe. A nőgyógyászon kívül még egy orvos és vagy 3 nővér vett körbe. A fájdalmak kezdtek enyhülni, de mire teljesen elmúlt volna, már újra hatalmas fájdalmakká alakultak át. Az ablakon keresztül láttam, hogy Zaida, Louis és Harry kint izgulnak értem, közben megérkezett Lizzy is. az orvos azt mondta, hogy ne izguljak, minden rendben lesz. Ettől én még nem tudtam megnyugodni, csak próbáltam. Az orvos elég bágyadt, aggódó arccal nézett rám. Talán valami baj van? Folyamatosan nyilaltak belém a fájdalmak, amik egyszerre csak elmúltak és semmit sem láttam. Lehet, hogy meghaltam. Vagy talán a kisfiam életben maradt, én pedig meghaltam. Egyszerre minden megvilágosodott. Akkor mégsem haltam meg, de lehet hogy ez már a Mennyország. A hatalmas fájdalmak közepette gyerek sírásra lettem figyelmes. Azonnal a hasamra pillantottam, ami egyre csak „laposodott”. Ezek szerint.. Sikerült! Végre megláthattam azt a személyt, aki már 9 hónapja erre a napra vár. Az orvos egy kis manót nyújtott át. Gyönyörű volt. De amint megfoghattam már el is vették tőlem. Hosszú sípolást hallottam és az orvosok körülöttem fürgébben kezdtek mozogni a megszokottnál. Na, talán most tényleg baj van. Megint minden elsötétült. Már tapasztalatom volt ilyen dolgokba, elvégre már pár perce is megtörtént ilyen. Biztos megint felébredek. Ahogy észrevettem még sokáig nem keltem fel, bár nem is bánom mert csodálatos álmom volt. Louis, én és ő. Az akire már 9 hónapja várok. Sírásra lettem figyelmes. A fejemben erős lüktetést éreztem, valamint azt, hogy valaki a kezemet fogja. Nyitogatni kezdtem a szemem, illetve inkább csak pislákolni. Észre vettem, hogy valaki ül mellettem, de nem vette észre, hogy már felébredtem. Lehajtott fejjel ült, és ő volt az, aki a kezemet szorongatta. „Kérlek”, „gyere vissza” és hasonló szavak hagyták el a száját. Nem láttam az arcát. Mire elkezdtem rendesen hallani csak a sípolásra lettem figyelmes. Egyenletes ritmus. Akkor biztos minden rendben van. Az az illető egy pillanatra felnézett, én pedig megmozdultam és mosolyra húztam a szám, mivel felismertem. Kusza barna hajszálai a szemébe lógtak, úgy mint máskor, a csíkos pólót természetesen nem lehetett hanyagolni.

- Hát itt vagy. –szólt Louis és közelebb jött. –Vissza jöttél. –mosolygott, és megcsókolt.

- Nagyon szeretlek. –mosolyogtam és pár másodpercig csak bámultuk egymást, mint a tinik, akik először látják egymást. –Kérlek elmondod, hogy mi történt, és merre van a kisfiunk? –kezdtem.

- Megkezdődött a szülés, behoztunk a kórházba, és.. –sóhajtott. –Fel lépett pár komplikáció. Többször is elvesztetted az eszméleted és majdnem… belehaltál. –csordult ki egy könnycsepp a szeméből.

- Most már itt vagyok. És itt is maradok. –csókoltam meg. –És a kisfiunk merre van? –néztem rá kérdőn.

- Nagyon jól van. De egy baj van. Még nincs neve. –mosolygott és egy pillanatra aggodalom ült ki az arcára.

- Én már találtam ki egy nevet. –mosolyogtam –Jacob.

- Nagyon tetszik. –mosolygott.

Eközben egy nővér jött be a szobába.

- Jó napot! Már minden rendben? –kérdezte.

- Igen. Már csak a fejem fáj egy kicsit. –mosolyogtam.

- Akkor hozok egy fájdalomcsillapítót. –közeledett az ajtó felé.

- A kisfiamat mikor láthatom? –kérdeztem.

- Mindjárt behozom őt is. –mosolygott, nagyon kedves volt.

Megfogtam Louis kezeit összemosolyogtunk. A nővér pár perc múlva már vissza is jött, azzal a kis csodával a kezében. Azonnal a kezemet az arcomhoz kaptam és könnycseppek folytak végig az arcomon. Boldog voltam, életemben akkor voltam a legboldogabb. A nővér átnyújtotta Jacob-ot és végre a kezemben tarthattam. A fájdalomcsillapítót letette az asztalra, majd kiment.

- Nézd milyen gyönyörű. –mosolyogtam. –És olyan a szeme, mint a tiéd. –néztem Louis-ra, akinek épp olyan tengerkék szeme volt, mint Jacob-nak. Louis telefonált egyet Zaida-nak és Harryék-nek, akik elindultak a kórház felé. Átadtam Louis-nak Jacob-ot, én pedig bevettem a fájdalomcsillapítót.